A test és tudat helyes használatának alapelve, hogy az adott pozíciót (szellemi hozzáállást) erőlködéstől, extra erőfeszítéstől mentesen tudjuk tartani. Fizikai szinten így ülünk vagy állunk többek közt erőlködés és fájdalom nélkül. Az ilyen szemléletű energiahasználat valós belső-külső egyensúlyt, stabilitást eredményez. De mi a helyzet az (ön)korrekciókkal?
A korrekció igénye (általában fájdalom hatására történő) felismeréséből fakad: megérezzük, hogy testünket nem használjuk helyesen. Például a vállunk előreesik. Ha a „javításhoz” általános szemlélettel fogunk hozzá, a vállunkat hátracsapjuk. Az ilyen típusú a beavatkozás erőfeszítésen alapul, és az eredmény nagy eséllyel ellentétes lesz azzal, amit el szeretnénk érni. Mi hát a megoldás?
A megoldáshoz először is ki lépnünk abból a nézőpontból, amely alapján a helytelen pozíciót vagy jobbról vagy balról pofozzuk. Tényleges (ön)feszegetés helyett mindenekelőtt mentálisan kell irányt adnunk, majd megfigyelni és elengedni az esetlegesen ébredő feszültségeket – és összességében hagyni, hogy a test tegye a dolgát.
Az irányadás bonyolult fogalom, az FMT is itt kezdődik: a helyes irányadáshoz tudnunk kell, hogy milyen tengelyek mentén épül fel a test mint struktúra. A korrekciót úgy kell elképzelni, mint az egymásra helyezett kis korongok összerendezését: ha egyik-másik oldalról pöcögtetjük őket, a tökéletes függőleges struktúra sosem valósulhat meg. Ám ha közepükre madzagot fűzünk, és fentről meghúzzuk azt, a kis korongok szépen egymásra rendeződnek.
Az irányadás és tengelyhasználat helyes megértéséhez majdhogynem elkerülhetetlen olyan instruktor folyamatos korrekciója, akinek könnyed közvetítésével a gyakorló erőfeszítésmentesen érez rá a helyes irányokra. Ha megvan a pozíció, mehet a mozgás! 🙂